Toszkánai esküvő – Talán egy kis „süti” kellett volna még hozzá?

2016 június 13. | Szerző: NV |

Nem túl sok holland filmet láttam életemben, a Toszkánai esküvő (amiről először persze nem tudtam, hogy holland) azonban a címe és főleg Toscana miatt egyből felkeltette az érdeklődésemet, bár az efféle filmektől azért félek egy kicsit. A legtöbb esetben habkönnyűek és feledhetők, Toszkána vagy Olaszország pedig csak meseszép díszletként szerepel bennük, amivel könnyebben be lehet csábítani a közönséget a moziba.

Toszkána + esküvő, mindkettő önmagában is egy kiadós klisé csapda, amibe nagyon könnyű beleesni és a Toscaanse Bruiloft (ízlelgessük kicsit a film pörölycsapásszerű eredeti címét) rendesen bele is bucskázik a képzeletbeli gödrökbe. Mondjuk, az esküvő témában már nem igazán lehet újat és eredetit kitalálni, Toscana pedig ezerszer elpuffogtatott olaszos sztereotípiákra csábítja a forgatókönyvírókat, akiknek emiatt még a sikeres Napsütötte Toszkána filmváltozatát is sikerült szépen elrontaniuk.

A film legfőbb helyszíne a Villa Matrimoniale nevezetű „házikó” és birtok, ahol Sanne az apjával és a mostohaanyjával közösen szervezi a szebbnél szebb esküvőket, miközben ő maga természetesen magányos, és csak irigykedve nézi a boldog párokat. Tipikus szituáció, a cipésznek lyukas a cipője, a kőművesnek omladozik a háza és az esküvőszervezőnek nincsen párja. Illetve egyszer már volt, csak az a házasság nem sikerült, új jelölt pedig az óta még nem akadt. Ebbe a helyzetbe toppan be az amorozó külsejű szintén holland szépfiú, Jeroen, aki véletlenül fellöki Sannet a városban és mi már természetesen ekkor sejtjük, hogy nagyjából másfél óra múlva valahogyan egymásra fognak találni.

Mindeközben jönnek-mennek a különböző mellékszereplők, akik között a hasonló filmekben megszokott karakter típusok is rendre felbukkannak és hol innen, hol onnan ismerős helyzetek próbálnak nevetést csalni az arcunkra váltakozó sikerrel. Jeroen, a válóperes ügyvéd, nem egy érzelmes típus, még nem is volt komoly kapcsolata és mindezidáig még egyetlen esküvőn sem vett részt, ezzel szemben a számomra szimpatikus Sanne igazi romantikus alkat, aki valósággal elbódul a szép esküvőktől, vagyis különbözőbbek már nem is lehetnének, hogy a komoly kontraszt is meglegyen a főszereplők között. A könnyed szituációk ellenpontjaként a drámainak szánt csúcsjelenet egy valódi videó klip hangulatú szenvelgés, szakadó esővel, hulló rózsaszirmokkal és Andre Rieu szívszaggató hegedűdallamaival, mi pedig közben azon törjük a fejünket, hogy a magát a házasságot is pusztán üzleti és racionális alapokon nyugvó kapcsolatnak tartó hidegfejű Jeroen vajon mikor és miért is szeretett bele Sanne-be, mert ennek kidolgozása sajnos nem fért bele a 104 perces játékidőbe és a modell alkatú ügyvéd karakterfejlődésének sem igazán lehettünk tanúi az események során.

Mindezek ellenére azért a szépen fényképezett filmnek voltak jó pillanatai és összességében nem éreztem elvesztegetett időnek a megnézését. Az efféle filmekben kötelező Happy End természetesen menetrendszerűen megérkezett, és addig, amíg vártunk rá, megtudtuk például azt is, hogy az olasz polgármesterek (is) korruptak és tartják a markukat, a carbonara szószba tejszínt tenni pedig Olaszországban a halálos vétkek egyikének számít.