Sötét kapuk regény I. rész

2014 február 27. | Szerző: NV |

Mostantól kezdődően folytatásokban közöljük a Sötét kapuk című Toscanában játszódó izgalmas krimit, ami valójában nem csak egy szimpla bűnügyi történet, hanem a krimi, az útikönyv és az életmód regény érdekes kombinációja. A regény első kötete 2006-ban nyomtatásban is megjelent, így akinek megtetszik, a könyvet meg is rendelheti.

Jó szórakozást!

A megbízás

 

I.

 

– Igaz, hogy Julius Caesar egy nagy nőcsábász volt?

A színültig lévő termen nevetés hullám futott végig, a hirtelen jött népszerűség dicsfényében sütkérező kérdező, egy szemüveges, szalmaszínű hajú vékony fiú kényelmesen hátradőlve mosolygott. A nagybani zöldségpiac nyüzsgését idéző zsivajt természetesen meg sem próbáltam túlkiabálni.

– Igaza van – válaszoltam némi meglepődöttséggel a hangomban, mikor végre csend lett – valóban fontosak a történelmi személyek emberi vonásai is, hiszen azok nélkül csak olyan kétdimenziós figurák lennének, mint mondjuk egy átlagos amerikai film mellékszereplői.

Néhányan újra felnevettek, ezért kis szünetet tartottam, majd folytattam.

– Mint azt bizonyára tudják, hiszen itt voltak az elmúlt néhány alkalom során, …legalábbis nekem úgy tűnt, Gaius Julius Caesart az ókor és egyben a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezéreként tartják számon, akinek hadi sikerei mellett a nőknél elért eredményei sem mondhatók elhanyagolhatónak. Mozgalmas élete során számtalan szeretővel büszkélkedhetett, akik között állítólag jó néhány férfi is akadt, annak ellenére, hogy a görögöktől eltérően a rómaiak, legalábbis hivatalosan, mélységesen megvetették az egyneműek szexuális kapcsolatát. Az arisztokratikus Caesar persze még e kényes témában is válogatós volt, hogy híres férfi partnerei közül csak egyet említsek, egyes források szerint az ifjú Octavianus, vagyis a későbbi Augustus császár is közéjük tartozott. Szeretői közül sok asszonyt ugyan a hatalma és a tekintélye, vagyis hogy az anyagban is haladjunk, a dignitasa és az auctoritasa puszta érdekből csábította az ágyába, …apropó az említett kifejezések pontos jelentéseinek a legközelebbi alkalomra nézzenek utána… hódításainak legnagyobb részét mégis különösen vonzó személyiségének, valamint a korabeli történetírók által gyakran emlegetett személyes kisugárzásának köszönhette. Nőügyeinek száma valószínűleg a világ legnagyobb csábítóinak eredményeivel vetekedett, Rómában például egyenesen azt tartották, hogyha minden férj, akit a közszájon forgó gúnyversekben nemes egyszerűséggel csak kurvahajcsárnak, idősebb korában pedig vén kurvahajcsárnak csúfolt Caesar felszarvazott otthagyná a feleségét, talán nem is maradnának a városban házaspárok. Eme impozáns statisztika alapján gondolom, már lehet némi fogalmuk hódításainak mennyiségéről… Mellesleg Colleeen McCullough bravúros Róma sorozatának hét kötete közül az egyik a “Caesar asszonyai” címet viseli, ami valószínűleg szintén nem véletlen. …Egyébként, ha már idekanyarodtam, a könyv nagyon izgalmas, ráadásul hiteles és kivételesen alapos kutatómunkán alapul, elolvasását mindnyájuknak jó szívvel ajánlom!

Körbepillantva érdeklődő tekintetek sokasága nézett vissza rám, kiváltképp a férfi hallgatók részéről. Lelkesen folytattam az igencsak sikeresnek tűnő témát.

– Nem tudni pontosan mi okból, de Julius Caesar különleges, sőt kitüntetett helyzetben volt. Ő még valahogyan azoknál az erkölcsös nőknél is szóba jöhetett, akik egyébként sohasem csalták volna meg az urukat, és akik között mellesleg fontos politikusok, sőt királyok is akadtak. Államférfiúi rangjának és csúcsra törő politikai ambícióinak dacára a férjes asszonyokkal való kapcsolatait sem titkolta, sőt, amennyiben politikai ellenfeleiről volt szó, hódításait még bosszúra is felhasználta, de azok érdekes módon mégsem befolyásolták hátrányosan karrierjét, pedig zűrös magánéletük miatt, csak úgy, mint manapság, már akkor is többeknek vissza kellett vonulniuk a közélettől. Enyhén sarkított magánvéleményem szerint Caesar a magánéletben tulajdonképpen egy ókori Bill Clinton volt számtalan Monicával, csakhogy neki sohasem kellett különböző bizottságok előtt megjelennie, hogy megvédje magát az ízekre szedésén igyekvő honatyáktól.

– Esetében inkább a honatyákat szedték ízekre! – vetette közbe valaki.

A teremben eluralkodó jó hangulat a tetőfokára hágott. Komolyságomat egyre nehezebben megőrizve folytattam a mondókámat.

– Az asszonyok egyszerűen az image-ének részét képezték, ahogy divatos kifejezéssel élve ma mondanánk. Legfőbb jellemvonása az általam kifejezetten irigyelt könnyed természetessége és magabiztossága volt; a mendemondák szerint állítólag még olyan helyzetben sem jött zavarba, amikor egy asszony ágyából kikelve pár lépés múlva annak fiával találkozott szembe a szobában.

– Pedig vér ciki lehetett! – szólalt meg valaki a padsorokból, a menetrendszerűen érkező kollektív kacaj közepette.

– Szóval, hogy az eredeti kérdésre válaszoljak, Caesar mai szemmel nézve igazi profi szerető volt, de mégsem nevezném őt egyszerűen nőcsábásznak. Ő ennél lényegesen több volt, a nők meghódítója, egy igazi sikeres és karizmatikus férfi, aki nemcsak a harcmezőkön, hanem az eldugott hálószobák mélyén is rengeteg csatát megnyert. Egyébként pedig higgye el, maga Caesar is szomorú lenne, ha egyszerűen csak nőcsábásznak neveznénk, miközben saját maga úgy értékelte életét, hogy elég hosszú ideig élt, mind években, mind dicsőségben mérve…

Miközben az elégedett hallgatóság ütemes dobogásba kezdett, kutató tekintetem megkereste a témát felvető hallgatót.

– Sikerült kielégítenem a kíváncsiságát, Mr…?  – akadtam meg a kérdésben, mivel a szemeszter még csak három hete kezdődött, s így nem volt időm megtanulni a hallgatók neveit, ami katasztrofális névmemóriám miatt amúgy sem ment könnyedén.

– Fulton. James Fulton – segített ki a kivételesen sikeresnek bizonyuló téma szemmel láthatóan elégedett felvetője – teljes mértékben!

– Van netán valami köze a gőzhajós Fulton családhoz?

– Alig hiszem. Ha a műszaki érzékemet tekintem, akkor pedig holtbiztos, hogy egy csepp sincs – szabadkozott, egyre inkább idegesítő bárgyú vigyorával a képén.

– Egyébként ne higgye azt, hogy ez az elsőre talán viccesnek tűnő kérdés teljesen haszontalan volt, mert igazából csak teljesebbé tette a Caesarról, mint emberről meglévő ismereteinket. A megfogalmazás módjától függetlenül kifejezetten kreatívnak mondanám, őszintén remélve, hogy érdeklődése a történelem kevésbé populáris és szaftos területeire is kiterjed. Amennyiben igen, csak biztatni tudom, ha nem, akkor viszont fölös idejét az előadások látogatása helyett inkább a News of the World ókori számainak felkutatására kellene fordítania.

Fulton most kissé elvörösödött. Talán azt hitte, ugratom, pedig eszembe sem jutott, csupán akaratlanul is átragadt rám a teremben eluralkodó, és a mondandóm befejeztével sem csituló jó hangulat.

Órámra pillantottam, már csak kerek két perc volt hátra az előadásból.

– Jól elment az idő! Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmüket, mára itt fejezzük be és Caesart is hagyjuk békében nyugodni, ő már megtette, amit lehetett.

Legközelebb szerdán találkozunk! – tettem pontot a téma, egyben a mai napra rendeltek végére is.

Komótosan összeszedegettem jegyzeteimet, ekkor még nem is sejtve, hogy a szerdai előadásból bizonytalan ideig nem lesz semmi, ugyanis az események láncolata rövidesen jó időre kiragad az ókori Rómából, sőt még az egyetem ódon falai közül is.

 

II.

 

Képzeletben talán még a Forum számtalan saru által simára koptatott utcakövein és lépcsőin kalandozva sétáltam a folyosón a szobám felé. Igazi szerelem volt ez részemről, ezt le sem tagadhattam volna.

Belépve az irodám ajtaján asszisztensem hangja zökkentett vissza a valóságba.

– Fontosnak tűnő üzeneted érkezett, odatettem az asztalodra – mondta, szimultán módon egyszerre három mappában kutatva valami után.

Nagyon kedveltem Wendyt. Szorgalmas volt és ügyes, ráadásul számomra érthetetlen módon még a legnagyobb papírhegyek mögött is meg tudta őrizni a jó kedvét. Ez utóbbi tulajdonságáért őszintén irigyeltem, rám ugyanis a sok feladat általában nagyon nyomasztóan hatott.

– Már nézem is, és köszönöm! – válaszoltam izgatottan, majd beviharzottam a szobámba.

Az asztalomon, egy néhány napja történt szerencsétlen baleset következtében félagyarúvá vált elefánttal díszített banklámpámnak támasztott levélke várt. A finom papírból készült borítékon nem volt feladó és címzés, így minden bizonnyal egy küldönc hozta. Kapkodva bontottam ki. A halványsárga papíron ismerős, kalligrafikusan szép kézírással a következő állt:

 

“Kedves Mr. Friday!

Előre is elnézését kérem, hogyha nagyon összezavarnám a programját, de arra kérném, hogy minél előbb látogasson meg. Egész héten Whitecomb Hallban tartózkodom, így bármikor jöhet. Nagyon fontos és bizalmas dologról van szó, ezért is nem akartam telefonon elmondani.

Köszönöm. Lady Eva Gordon”

Lady Eva a tavaly balesetben elhunyt üzletember, Sir Arthur Gordon özvegye volt, mellesleg tanszékünk lelkes főtámogatója, magánemberként pedig a régiségek igazi szerelmese. Férje halála előtt mozgalmas, bár nem zajos társasági életet éltek, akkoriban a Charing mellett fekvő Whitecomb Hallnak, mindkettejük kitüntető barátságát birtokolva én is gyakori vendége voltam.

Házasságuk azonban, mely kifelé tökéletesen boldognak látszott valójában számos sebből vérzett. “Díszes“ felmenőihez hasonlóan a nagy étvágyú Arthur Gordon többször is megcsalta feleségét, ám botrányszagú ügyei ellenére a halála nagyon megviselte az asszonyt, aki őszintén és mélyen gyászolta, és az általa elviselni kényszerült megpróbáltatások ellenére mindig csak a szép és jó dolgokra emlékezve tisztelettel beszélt róla.

A szomorú esemény óta eltelt csaknem egy évben, a családi cégek nyakába szakadt ügyeinek intézésébe temetkezve, meglehetősen visszahúzódó életet élt. Az egykor csupa élet ház csendes, szomorkás hellyé változott, éppen ezért el sem tudtam képzelni, milyen fontos ügy lehet, amiért magához kéret, ugyanakkor izgatott is lettem, hiszen egészen pontosan Sir Gordon temetése óta nem jártam a Kent grófság talán legszebb részén fekvő birtokon.

Visszamentem a papírhalmokkal továbbra is kitartóan küzdő Wendyhez.

– Azt tudom, hogy előadásom már biztosan nincs. Kell esetleg ma még találkoznom valakivel? – érdeklődtem nála, mint programjaim fő szervezőjénél és ismerőjénél.

– Egyelőre szerencséd van. Hacsak hirtelen be nem jelentkezik valaki, akkor mára már szabad vagy – vágta rá gondolkozás nélkül, egy röpke pillanatra nézve csak fel az általam kideríthetetlen természetű, de állhatatosságát tekintve valószínűleg fontos munkájából.

– Tökéletes. Ez esetben, mivel még csak fél négy van, azt hiszem, ellátogatok Charingba.

Wendy tudott diszkrét lenni, ha nagyon kellett, énjének kíváncsi fele azonban sokszor maga alá gyűrte a másikat.

– Az üzenettel van kapcsolatban? Netán valami komoly? – kérdezte hadarva.

Szemei ekkor már izgatottan csillogtak. A papírhalmokat, amiktől az előbb még alig akart szabadulni, egy lendületes mozdulattal félretolta maga elől, hogy kényelembe helyezkedve az asztalra könyökölhessen.

– Tulajdonképpen nincs miért titkolóznom, mert magam sem tudok semmit, szóval mesedélutánra ne számíts! Mindössze annyi történt, hogy Lady Eva Gordon magához kéretett. A levele alapján olyan érzetem van, hogy valami komoly dolog miatt, de, hogy őszinte legyek, el sem tudom képzelni, miről lehet szó.

Wendy arcán némi csalódottság félét fedeztem fel. Ennél minden bizonnyal valami sokkal izgalmasabbra számított.

– De azért majd mesélsz, ugye? …Ezek a vacak papírok nem igazán érdekesek – túrt bele az asztal szélére száműzött iratkupacba.

– Feltétlenül! – vágtam rá gondolkozás nélkül, s könnyelmű ígéretem nyomán a szemei újfent ragyogni kezdtek. – Feltéve persze, hogy nem valami bizalmas ügyről van szó – visszakoztam kicsit. – Tudod, az efféle előkelő körökben nem szívesen teregetik ki a magánügyeiket, és a diszkréció általában első számú követelménynek számít. De azért ne aggódj, majd meglátom, mit tehetek érted!

– Számítok rád! Most viszont indulj, talán még odaérsz teaidőre, nekem pedig még úgyis ezer dolgom van – rendezgette csalódott arccal a nemrég eltakarított papírokat.

– Igazad van, nem gyakran teázhat az ember egy ilyen házban, bár a levél alapján úgy tűnik, hogy Lady Eva nem pusztán a legújabb sütemény receptjeit szeretné megmutatni…. Apropó, nem találtad meg az elefánt letört agyarát? – tettem fel egy utolsó kérdést, ami valójában a lámpa megpillantása után, de még a levél kibontása előtt a szobámban jutott eszembe.

– Hogy őszinte legyek, nem is kerestem, ugyanis az elmúlt napokban lélegzethez is alig jutottam – vetett rám egy finoman szemrehányó pillantást. – De ne aggódj, amint lesz egy szusszanásnyi időm, egyből körbenézek!

– Előre is köszönöm! További jó munkát!

– Neked pedig jó utat! – köszönt el, megadóan visszasüppedve a papírhalmok közé.

Ez a szorgalmas lány igazi kincs volt. Felkaptam a kabátomat, zsebébe csúsztattam a levélkét és elindultam, pedig lehet, hogy jobban tettem volna, ha kitalálok valami kifogást és maradok.